Kultúra

Menekülők – Adorján Gyula írása

Érdekes történet – valakik, vagy valamik? – szempontjából nézve. Ez a remek írás mutat rá Gyula barátom szokásos, élvezhető stílusában a problémára.  Vigyázzunk rájuk.

 

Az éjszakai égbolt csillagai bágyadtan pislogtak a sötétbe borult álmatag mező felett. Aranyló ösvényén, lustán ballagott kerek arcú hold, álmosan méregetve a száraz levelek közt bujkálók hosszú sorát. A tisztás peremén először egy, majd őt követve több száz menekülő foglalta el az árok lankásabb oldalát. A leggyorsabb, méterekkel a többiek előtt érte el az egyre gyérebb növényzet peremét. Kis idő elteltével, apró fénynyalábok kezdték pásztázni a környék minden centiméterét, s nyomukban hallhatóvá vált valami érdekesen furcsa, ijesztő zúgás, mely hamarjában megállásra késztette a menekülők, lassan többezresre duzzadó csapatát.

 

Az utóbbi igen száraz napok, szinte mindenkit megmozgattak. A víztelenség, a kiszáradt medrek, rozsdás, üresen kongó csővezetékek hajszolták a menekülők tömegét a remény útvesztőjébe, hogy az ismeretlenen túl egy másik, boldogabb világ felfedezésén egyszerre, együtt munkálkodjanak! Lábaik simán, nesztelenül repítették őket. Egy sosem látott paradicsom mielőbbi felfedezésének érdekében, izmaik egyszerre feszültek, hisz jól tudták, elsivatagosodott élőhelyük ígéretét többé már nem válthatja be semmi sem! Ott, ahol a szárazzá vált növényzet kavicsos részre váltott, ahol megbújni többé már nem lehetett semmiben, a túlviláginak ható fényözön egyszer csak elérte a menekülők hatalmasra duzzadt tömegét!

 

A hold által gyengén megvilágított területen a mozdulatlanság álcája mögé bújt nagyszámú menekült ereiben megfagyott a vér! Félelmükben lezárt szemhéjuk alatt is vakítónak tűnt a hirtelen érkező látomás, majd a nyomában érkező zaj, elviselhetetlen fájdalommá nőtt. Az első, nem gondolkodott tovább! Az első, egy mindent megkockáztató hatalmas ugrással, a fény belsejében termett! Az elsőt, hirtelen száz, ezer, majd sok ezer hatalmas ugrás kísérte! Testüket egy boldogabb jövő minden fájdalmát maga mögé utasító érzése lökte, taszította előre, hogy a sosem hallott zaj kísérte fényt leküzdve, valahol olyan területen születhessenek újjá, ahol a boldogságnak többé már nem szabhat gátat semmi sem.

 

Mozgásuk maga volt a csoda, a báj, s a benne éledt harmónia! Földtől messzire rugaszkodott lábaikkal, szárnyak nélkül szálltak! A sápadt hold pislákoló fényében fel-felcsillanó hátuk, visszamaradt társaiknak mutatták az utat! A mindenható tökéletesre gyúrta ezt a népet, s látva húrként feszülő gyönyörű izmaikat, talán boldogan dörzsölte volna össze tenyerét, de tévedett! Az első, az üvöltve közeledő jármű fényétől megvakultan, éppen annak első kereke alá zuhant. A völgy csendjét felverő autó fényszórójának fényében ezer, és ezer tetem borította a völgyből felfelé kapaszkodó utat.

 

A reggel, súlytalan táncot lejtve libbent be a völgybe, hogy sejtelmes fényével messziről is jól láthatóvá tegye, a számtalan békésen álmodó békatetemet! Megüvegesedett szemüket hollók csőre vájta, száradó testüket rovarok hordták szét! Álmukban hatalmas ugrásokkal élvezték az életet ott, ahol ismeretlen a víztelenség, ahol nincsenek kiszáradt medrek, rozsdás, üresen kongó csővezetékek, ahol a kiszáradás nem hajszolja menekülő békák tömegét, a remény öngyilkos látomása felé.

Adorján Gyula

Ossza meg ön is
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Hozzászólások

Szólj hozzá!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  Subscribe  
Visszajelzés