Kultúra

Igazság – Adorján Gyula írása

Gyermekkori barátom és osztálytársam tollából fogant az alábbi novella, melyet nagy szeretettel ajánlok olvasóinknak.

 

A mázsás kerekeknek feszülő fékek fülszaggató sikongással késztették megállásra a nyikorogva zsörtölődő vonatot. A kocsik belsejét hirtelen új, fiatalos élet hangjai vették birtokukba, míg az iskolásnak tűnő csapat hangos viháncolással töltötte be a megmaradt néhány állóhelyet. Alig egy perc elteltével a kalauz harsány sípszójára, a fáradt szerelvény nyöszörögni kezdett, hogy a mosdatlan, párás ablakok előtt elsiető fák újra csak nekünk integessenek! Ólomcipőjében félszegen baktatott a múló idő, s hogy az elalvás gonosz kis ördögét mégis legyőzhessem, a meggyötört sínek monoton kattogásán túl, a mellettem álló srácok beszélgetését figyeltem.

A magasabb fiú gyakorlott mozdulattal emelte ki füléből a fehér tésztacsík végén viháncoló apró hangszórót, s egy dobozos energiaitalt előhalászva, hangos méltatlankodásba kezdett:

― Szerintem tök ciki, hogy filozófiából a diri pont a hétvégén irat velünk az igazságról házi feladatot!

― Nem! válaszolta az alacsonyabb.

― Szerintem az lesz ciki, ha Te semmit sem tudsz írni, mert abból bazi nagy zakó lesz! Ez a házi tök sirály! Még a pelenkások is karmolják! Ha most azt várod, hogy elböfögöm, az én témám mi lesz, akkor azt igencsak benézted!

A fülhallgatós egy pillanatra abbahagyta a kortyolást. Kissé lejjebb eresztette energiaitalának dobozát, s a meglepődés szikrái közt szerényen, egy állon vágott bivaly hangján suttogott:

― Neked már meg is van a témád? Öcsém, ez tényleg sirály!

A vonat csikorogva engedelmeskedett a leszállni vágyakozók kimondatlan óhajának, s az állomás mosolyba burkolt ablaka előtt fáradtan megpihent. Az öreg, malterért sóvárgó épület mögött, ahol a kötélen táncoló ruhák fehérsége egybeolvadt a felhők messze látszó tengerével, egy csíkja elől menekülő repülőgép a végtelennel grimaszolt. Az imént elhangzó „Igazság” szó hallatán fájó emlékeim valahogy egyre feljebb és feljebb törtek bennem. Lábam alatt meglódult a gépszörny, s míg zakatoló táncát acélsínen járta, a sok-sok szívszorító emlék ismét rám talált. Néztem az égre rajzolt fehér báránysereget, s közben hallgattam, ahogy omladozó mosókonyhánk mélyén anyám egy frontról hazatérő katonáról énekelt.

Gyönyörű hangját játszi könnyedséggel kapta fel az arra nyargalászó novemberi szél, hogy magasba szökve a környék beteg fái közt, nevetve szórja szét! Az ütött-kopott, gőzölgő mosógép alatt óriási tócsa éktelenkedett, s a hideg helyiségben, átázott kötényével törölgette verejtékben úszó, szép ívű homlokát. Karjának minden mozdulata csodákat rejtett! Karmesteri pálca helyett óriásra nőtt fakanállal intett, s a kórus, mely egy krákogó mosógépből, egy sokat javított dézsából, s egy kissé megrészegülten forgolódó centrifugából állt, jól begyakorolt cigánynótát duruzsolt. A koncert végén az udvar a mennyországhoz hasonlított, ahol a kifeszített kötelek rengetegén számtalan hófehér asztalterítő lengett, s az ablakon túli világ azt hihette, leesett a hó!

Az ajtóban állva, csendben hallgattam nótájának minden messzire szökött szívszorító dallamát, s a dal végén a jókora fakanál szerepéről kérdeztem. A kótyagos centrifugából a terítőket a hatalmas dézsa öblítővizébe tette, s hogy meggyűrődött kötényét rendetlennek senki sose lássa, annak HYPO-szagú ráncait szépen elegyengette.

― Ezt kérdezed?

Mire válaszolhattam volna, felkapta a termetes kanál formájú fabotot, s hogy mondanivalójának kellő hangsúlyt szerezzen, közvetlenül előttem a levegőbe suhintott!

― Azért kell, hogy jól elverjelek vele!

Összeráncolva szemöldökét hirtelen közelebb lépett, s hogy a mosókonyhák szoknyás istenének pallosával többé el ne érjen, a konyhaajtóig futva menekültem. A mosoly, a jókedv megszépítette fáradhatatlannak tűnő napjait, míg szárba szökött gyermekéveim öreg koldushoz hasonlóan magukra öltötték kopottas hátizsákjukat, s foltozatlan cipőjükben halkan odébb penderültek.

Soha nem értettem, ahogy soha nem is kérdeztem, miért a sok mosás, fehérítés, vasalás, amikor anyám egy jó nevű, divatos, sokat látogatott presszó takarítónője volt. Az el nem hangzott kérdést a vánszorgó idő, egy sajnálatos baleset nyomán, furcsa módon válaszolta meg. Egy igen hideg, téli színházlátogatást követve, osztálytársam szülei jóvoltából haza – jó meleg autóban, de késő éjszaka -érkeztem. Felébreszteni senkit nem akartam, ám a bejárati ajtóban felejtett kulcs kaján vigyorral utasította el minden közeledésemet. Mindig hűvös szobám megszorult ablakát kifeszítendő, szerszámra volt szükségem, így lázas keresgélésbe kezdtem. A mosókonyha, ahogy mindig, akkor is nyitva volt. A lustán bandukoló, kerek hold fényénél tisztán látszottak a helyiségben felhalmozott asztalterítő-hegyek.

Már nem érdekelt a szerszám, melynek felkutatása okán oda beléptem! Már nem számított a sokszor ronggyá csépelt intelem, mely szerint a pokolba vezető út, jó szándékkal van kikövezve! Már csak egy gondolat számított: a meglepetés erejével hatni, s hogy a reggeli mosáshoz kellemes meleg legyen! A parányi helyiség igen apróra sikeredett ablaka alatt fázósan húzta meg magát egy öreg sparhelt, s körülötte az összevágott fahasábok katonás rendben szenderegtek. Apámtól gyakran ellesett, gyors mozdulatokkal, a tűztérben apró hidat építettem, alá kellő mennyiségű papírt raktam, majd a sütőben szárított gyújtósból kis kupacot készítettem. A hamarjában felvillanó fényekre, a melegre, ahogy önmagamra is, átkozottul büszke voltam!

A tűzhely tetejére még néhány nedvesnek tűnő hasábot csúsztattam, remélve, hogy hamarabb száradnak, majd a zár nélküli ajtót gondosan a helyére illesztve újból feszítő eszköz után néztem. Megfáradt, öreg ablakom némi noszogatást követve jajgatott picit, azután kezes báránnyá lett! Íróasztalom tartalma fintorogva fejezte ki felháborodását a nem kívánt akció miatt, de mert nem tehetett mást, a rajta történő áthaladást csendesen tűrte. Nem tudom mennyit aludtam! Valamikor hajnal felé rohanó lábak zajára, rémült kiáltozásra, kapkodva rángatott ajtók kilincsének fájdalmas vinnyogására, s a ház minden csapjából kizúduló víz hangos csobogására ébredtem. Az udvarra nyíló ajtóig mezítláb rohantam, ahol a látványtól tátva maradt a szám.

A mosókonyha gerendái alól tömény fekete füst, tetejéről méter magas lángok törtek elő, s a szomszédokból összeverődött önjelölt tűzoltó sereget, gonosz módon fojtogatta az égett kátrány szaga. Apám, nem törődve hiányos ruházatával, némi együttműködés reményében, kalapáccsal ütögette a régen befagyott udvari csapot, ám az, konok némaságát megcsillantva, inkább mélyen hallgatott. Anyám mindkét húgom reszkető kezeit szorosan nyaka köré fonta, felemelte fejét, s fohászát gondosan fogalmazva, az égieknek szónokolt. A reggelig tartó küzdelem végül győzelemmel zárult.

Kialvatlan, szomorú szemekkel néztük a mosókonyha szánalmas torzóját, s tudtuk, többé semmi sem lesz olyan, amilyen régen volt. A bennégett terítőket kifizetni nem kellett ugyan, de anyámat elbocsátották, s azt a kis pénzt, melyből addig tollat, ceruzát vett nekünk, s melyből azon az estén éppen színházba mehettem, többé semmi sem pótolta. Azt mondják, az igazság olyan, mint a szerelem!

Van, akit megöl, van, akit magasba emel, van, akit gyógyít, s van, akit felemészt a benne rejlő gyötrelem. Az én igazságom épp ilyen! Soha, senkivel sem osztottam meg a tűz okát. Soha, senki sem kérdezett felőle, s én igyekeztem mélyen elhallgatni azt. Hosszú évekig próbáltam győzködni magam, hogy én csak jót akartam, ám kellő oltalom helyett, rendre porrá zúzta lelkemet a sokat hallott intelem. Dundó, ahogy lányom nevezte nagymamáját, egy szép nyári reggelen épp a tűzesetről mesélt. Apám csendesen figyelt, s mikor anyám azt ecsetelte, hogy a papa biztosan rajta felejtett valamit a tűzhelyen, csendben kisétált a helyiségből.

Jóllehet, mindig is tudta az igazságot, hiszen a kályhában nem csak tüzet nem rakott, de az utolsó takarítás óta az napok óta tiszta volt, ám félve attól, hogy mindez még nagyobb fájdalmat okoz, inkább bölcsen hallgatott. Ahogy a gyermekévekét, úgy a fiatalság rögös útjait is végiggyalogoltam, s a tűzesethez tartozó igazság lassan elsüllyedt a hétköznapok szürke tengerében. Dundó végleg itt hagyott bennünket egy júniusi reggelen, apám pedig néhány évvel később követte őt, egy júliusi szép napon. Néha, amikor nagyon egyedül vagyok, kimegyek a temetőbe, hogy közös sírjuk előtt végre szégyenérzettől mentesen mondhassam ki azt az igazságot, amire életükben valahogy soha nem adódott megfelelő alkalom.

 

„Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.”

 

 

Adorján Gyula

 

Ossza meg ön is
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Hozzászólások

Szólj hozzá!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  Subscribe  
Visszajelzés