Engedd meg kérlek, hogy ezen aprócska történetet, mely a csoda, a ragaszkodás, és az emberfeletti szeretet mezején született, ezúton megosszam veled!
Történt ugyanis, hogy néhány napja egy kedves ismerősömnek fogalmazott levél megírása végett laptopom elé ültem. Másfél oldalnyi anyagot gépeltem le, ügyelve minden részletre, apró hibára, amikor nemrégiben elhunyt barátommal közös gyermekkorunk került terítékre. A belőlem hamarjában feltörő emlékek, az utóbbi néhány év fájdalmai, valamint a vállamra nehezedő magány roppant súlya alatt nem bírtam tovább, s lázas sírásban törtem ki.
Szégyenérzet nélkül zokogtam hosszú perceken át. Kis idő elteltével monitorom jobb sarkából visszafelé elindult a kurzor és ellenállhatatlanul, betűről betűre törölte ki a sorokat, míg az „egyedül” szónál megállapodott. A csodálkozástól tátva maradt a szám! Az általam eddig oly gondosan megszerkesztett tartalomból, talán három mondat maradt.
Az eltűnt szövegrészt minden igyekezetem ellenére sem sikerült visszanyerni. Ez valami égi jel? Kérdeztem inkább csak magamtól, hiszen ásítva unatkozó hideg szobámban, a nemrégiben odamágicsált bútorokon és rajtam kívül, nem tartózkodott senki. Bár eddig efféle jelenséggel nem találkoztam, valahogy mégis ismerősnek tűnt. Vörösre dörzsölt könnyes szemmel és szipogva, mint egy megszidott kisgyerek az ablakhoz léptem, hogy unalmas hétköznapjaimmal, és egyedüllétemmel kapcsolatban az ég minden lakóját kérdőre vonjam.
Válasz, ahogyan máskor, most sem érkezett. Néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat elmúltával egyre fokozódó késztetést éreztem, hogy otthonában keressem fel elvált feleségemet, akit maradék holmim elszállítását illetően egész nap, sikertelenül próbáltam elérni.
Az éjszaka gyönyörű volt. Az égboltot benépesítő csillagok miriádja, mint neonfényben játszó pöttöm szentjánosbogarak ragyogták be a környék elaggott házait. A rám boruló jótékony csendben, lázasan vergődő szívem szinte minden dobbanását hallani véltem, amikor néhány méterre előttem egy apró, nyöszörgő, fekete gombolyagot pillantottam meg.
Egy kutya volt. Csinos, szeretetre méltó fekete kiskutya, minden lábán fehér papuccsal. Farka végét, ahogyan mellét is fehér folt díszítette, fejét hetykén előre szegezte s amint észrevett, azonnal hozzám szaladt. Nem örültem neki. Minden általam ismert cselt, trükköt, és fondorlatot bevetettem, hogy elűzzem, sikertelenül. Ragaszkodása olyannyira emberfeletti volt, hogy már-már meghatotta jéggé dermedt szívemet. Egy utolsó próbálkozással gyengéden, beletereltem a mellettem húzódó füves árokba. Alig néhány utcát haladtam, amikor a környék házainak éber éjjeli-pásztorai veszett csaholásba kezdtek.
Megálltam, némán körülpillantottam és jóleső érzéssel nyugtáztam, kényszerből hozzám csapódott négylábú társam hiányát. Fene tudja, valahogy hiányzott. Amint elindultam, talán egy méterrel előttem, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, ott ült illendőn, fegyelmezetten. Okos kis szemeit rám meresztette, majd amint elhaladtam előtte, tanult eb módjára lábam mellett, vidám sétába kezdett.
Míg feleségemmel vitatkoztam, idősebbik lányunk eljátszott vele. Érdekes mód, sem kutyánk, sem nagyra nőtt harcias macskánk nem bántották a kis jövevényt. Az épületből kijövet lányunk kérésére otthagytam, s reméltem ezzel, sorsa jobbra fordul majd.
Nem így lett. Másnap, reggeli kávémat iszogatva fékező jármű zajára lettem figyelmes. Kapunk előtt, feleségem autója állt meg hirtelen. A vezető felőli ajtó résnyire kinyílt, majd rögtön be is csukódott. Ezt követve iszonyú sebességgel elindult, s mire a kapuhoz értem, hatalmas porfelhőt hagyva maga mögött, már el is nyelte a láthatár. Visszasétálva megpróbáltam felhívni, de nem vette fel.
Semmit sem értettem. Alig egy óra elmúltával a postás csengetésére mentem ki. Nem engem keresett, de mert a szomszéd néni igen nehezen jár, úgy gondoltam levelét szívességből átveszem. A kapun kilépve a járdán, ismerős gombolyagra lettem figyelmes. Kis hívatlan éjszakai vendégem a postás hölgy biciklije előtt ült, s valami földöntúli nyugalommal bámult rám.
Csipisz-nek neveztem el! Kipárnázott nyugvóhelyét a szomszéd hölgytől, rózsaszín nyakörvét a lányomtól kapta. Hozzám hasonlón, imád motorozni. Kabátom alól csak piciny feje látszik ki és az emberek száját mosolyra fakasztja, ahogy a viháncoló szél lobogtatja mókás kis füleit. Már semmi pénzért nem adnám! Míg a monitoron kirajzolódó betűk játékos táncát figyelem, ő csendben ölembe hajtja kis fejét, s eddigi hányatott sorsát feledve aludni tér.
Nem tudom véletlen csupán, vagy az ég küldte. Azt viszont bizton állíthatom, ha este háborgó gondolatokkal alszom is el, reggel csillogó tekintetét látva, szívem nyugalomra lel.”
