Kőbánya számtalan híres – nem celeb – embert adott az országnak, és nem egyszer a világnak is. Egy réges régi Galaxisban – mert számunkra az volt – amit Köszméte utcának hívtak, lakott két jómadár. Most csak foglalkozzunk másikkal.
Kedves Gyula!
Engedd meg, hogy innen messzi-messzi másik Galaxisból gratuláljak azért, amit elértél.
Kedves Olvasóink!
Adorján Gyula Barátommal készült az alábbi interjú a dunaharasztionline.hu jóvoltából, a napokban.
Olvassuk együtt.
A meseíró közterületfelügyelő – interjú Adorján Gyulával
Ha járt már a dunaharaszti Városházán, akkor tudja, hogy akivel először találkozik, az Gyula, „a recepciós”. Kinyílik az ajtó, és ő ott ül mögötte, aprócska asztalánál. Mosolyog, segít, útbaigazít. Gyakran csak átrobog az ember egy gyors köszönés és fejbiccentés után a pár négyzetméteres előtéren. Megvallom, én is sokszor vagyok így ezzel, kevés az idő. Aztán dolgom végeztével, többször is észrevettem, hogy az amúgy a városi rendészet kötelékébe tartozó Gyula mesefigurákat rajzol. Az egyik megbabonázott, és megkérdeztem, mit csinál. Azt válaszolta, hogy a saját meséit illusztrálja – így indult az interjú, ami egy kávé mellett folytatódott, már tegeződve.
dho: Hogyan lesz valakiből meseíró?
Adorján Gyula: Már korábban is írtam novellákat, dalszövegeket, verseket. Persze akkoriban többnyire csak a fióknak. Egyik alkalommal megmutattam ezeket egy hölgynek, aki azt javasolta, hogy próbálkozzak mesékkel is. Azt gondoltam, miért ne?
dho: Mikor ragadtál először tollat?
A. Gy.: Mindig és sohasem! Azaz nem tanultam próza- és versírást, nem gondoltam, hogy ezzel foglalkoznék valaha is. Aztán amikor a magánéletem problémás lett, és a házasságom felbomlóban volt, úgy döntöttem, kiírom magamból az érzéseimet. Közben elém sodort az élet egy pályázatot, és beküldtem egyik alkotásomat. Meg is nyertem! Azóta egyre többet és többet írok.
dho: Még mindig leírod, ha valami bánt?
A. Gy.: Nem! Nem vagyok egyébként ilyen típus, de akkor segített. Arról sem beszéltem eddig nyilvánosan, hogy írok. Ez az interjú az első alkalom. Mára már annyi írásom van, hogy szeretném megmutatni a nagyvilágnak.
dho: Olvastam néhány mesédet. Gyerekeknek vagy inkább felnőtteknek szólnak ezek a történetek?
A. Gy.: Mindkettőnek. „Emberszerű” történeteket szeretek írni. Csak gyerekeknek szóló alkotásból nagyon sok van. Azt szeretném, ha a meséimet olvasó felnőttek egy picit újra gyerekek lehetnének, hogy bátran legyenek ismét játékosak. Gyakran hiányzik a világunkból a szeretet, hát én megírom, hogy legyen!
dho: Állatmeséket írsz. Miért bújtatod bele az emberszerű karaktereidet tücskök, bogarak, madarak, emlősök testébe?
A. Gy.: Ha csak egyszerű mesék lennének, lehet, hogy nem igazán érdekelné az
embereket. Persze ezek a karakterek arra is jók, hogy a gyerekek és a felnőttek is be
tudják fogadni, meg tudják érteni őket.
dho: Mi velük a cél?
A. Gy.: Az utóbbi néhány évben azt látom, hogy eltűnt a világból a szeretet. Tudom, hogy ez közhelyesen hangzik, de akkor is nagyon fontos probléma. Én hosszú éveken át kerestem a saját helyem, és nem találtam. Most, hogy az Önkormányzatnál dolgozom, van lehetőségem alkotni, találkozni az emberekkel, és megértetni magam. Jó lenne, ha egy picit néha egymásra is odafigyelnénk, ha máshogy nem, akkor így.
dho: Amikor először láttam, hogy alkotsz a Városháza recepcióján, akkor éppen egy kisegér formája bontakozott ki a rajzodban. Az futott át az agyamon, hogy milyen titkok laknak az emberekben, hiszen ott ül a recepción egy művészlelkű „portás”. Találkoztál magadhoz hasonló karakterekkel?
A. Gy.: Igen! Sok évvel ezelőtt összesodort az élet a neten egy hölggyel. Ő írt rám az egyik közösségi oldalon, és ismeretlenül közölte, hogy nagyon tetszik neki a novellám, amit ott olvasott. Akkoriban kétperceseket írtam. Később találkoztunk, és azt mesélte, hogy már több könyvet is kiadott és nekem is ezt az utat kellene követnem. Azóta tudom, az a feladatom, hogy írjak!
dho: Lesz könyv?
A. Gy.: A lektoráláson is túl vagyok, úgyhogy lesz! Ebből egyébként nagyon sokat tanultam. A mesék készen vannak, és most az illusztrációk készülnek. Azt remélem, hogy ez az interjú is segít megmutatni magam, hogy egy picit jobban megismerjenek az emberek. Ez után jön a neheze: kiadót találni.
dho: Mennyire alkalmas arra Dunaharaszti, hogy művészként itt alkosson valaki? Hiszen Baktay, Tornai is itt volt, vagy elég Kerekes Annát vagy Lehel Endrét említeni.
A. Gy.: Nagyon! Kőbányáról származom, szegény családból. Onnan volt bennem egyfajta vadság, amiből ki akartam törni, és az örökös bizonyítási vágy. Amikor ide kerültem Harasztira, azt tapasztaltam, hogy környezetemben nagyon sok a segítőkész ember. Nem szeretem dicsérgetni a főnökömet, mert suta dolog. De Geri (Kiss Gergely – a szerk.) olyan jegyző, aki egyébként történelem-magyar szakos tanár, és
minden segítséget megad. És ha már említetted Endrét (Lehel Endre, alpolgármester – a szerk.): minden alkalommal, ha látja, hogy rajzolok, odalép, segít, tanácsot ad. Sokáig azt sem tudtam, hogy kicsoda. Csak egy kedves, segítőkész embert láttam.
dho: Kizárólag illusztrációkat rajzolsz?
A. Gy.: Mindig megharcoltam a magam szabadságáért, ahogy ezen a téren is. Azt rajzolom, amihez éppen kedvem van. Valamiért sokáig betűket és fákat rajzoltam, aztán ez változott. Nyilván ki kellene iskolázni ezt a fajta vénámat is, de most aztgondolom, jobb ez így, picit nyersen.
dho: Ha beleírnád magad az egyik történetedbe, akkor milyen állat lennél?
A. Gy.: Megtettem! Nem állatmesébe, hanem egy növénybe. „100 éve” a címe a történetnek, és egy olyan fenyőről szól, amely elnyomva, az összes nagy között növekszik. Amikor teljesen feladja, és már a véget várja, akkor az erdőt letarolják, és egy apró domb tetején nem marad más, csak ő.
dho: Van úgy, hogy azt érzed, készen van a mű?
A. Gy.: Nincs ilyen! Minden alkalommal, amikor újraolvasok egy történetet, alakítok rajta egy picit. Amikor írok, nem szabályokat követek, hanem arra figyelek, hogy ritmusos legyen. Mindig az volt a lényeg számomra, hogy az olvasó meg tudjon kapaszkodni abban, amit írtam, ahogy én éreztem. Ez a lényege minden írásomnak: legyen ritmusa!
dho: A meséidben egyébként felnőttekre jellemző gondok jelennek meg: alkohol, önzés, irigység, bánat. Aztán persze feloldod ezeket. Hogyan születnek a történetek?
A. Gy.: Többnyire szó szerint megálmodom őket. Gyakran arra ébredek, hogy megszületett a fejemben egy történet. Aztán persze az alkotói szabadsággal élve megpróbálom a megfelelő közegbe helyezni ezeket: az életből vett minták alapján építek belőle novellát, mesét, verset. Nem kell, hogy a valóság köszönjön vissza, de azért legyen befogadható. Ezeket először a kollégáim olvassák, és nagyon jó, hogy őszintén kapok tőlük visszajelzéseket.
dho: Van még olyan művészeti ág, amiben szeretnéd kifejezni magad? – Hiszen írsz, rajzolsz, és a zenébe is belekóstoltál.
A. Gy.: Megtaláltam a saját utamat az írásban. A munkám pedig erre minden lehetőséget megad.
Emberekkel találkozom, élményeket gyűjtök, és ez így jó. Nagyon jó!
(dho)
- Peter Šrámek Kőrösi színházteremben
- Tovább árad a lehallgatási botrány
- Sörgyári kiállítás Kőbányán
- Kőbányai SzakmaFeszt november 13-án
- Kertész Imrére emlékezünk – 95 éve született a magyar Nobel-díjas író
Ez is érdekes lehet
0
0
420
20
