Egészség, Kultúra

STROKE (Egy sokat szidott kórház megtépázott hírnevének margójára!)

Az alábbi írás egy kedves barátom tollából érkezett hozzánk. Nm az első és remélem nem is az utolsó.

A hirtelen érkező áprilisi meleg, élénk trillázásra késztette a környék madarait. Az ajtón kilépő férfi, kis ideig élvezettel hallgatta a messze hangzó kakofóniát, majd nagyot szippantva az udvart betöltő virágillatba, a lépcső előtt lustán szunnyadó autó felé vette az irányt. Lépteinek neszét lágyan, észrevétlen csente el az arra nyargalászó csendes déli szél, hogy magasba szökve, az ég báránybőrbe öltözött felhői közt szórja szét. A naptól felforrósodott jármű, ahogy máskor is, csendesen pihent! Álmát nem zavarta hangos tülkölés, ahogy a mellette elvágódó férfi földre zuhant teste sem. A nap, messzire száműzte kéklő mezejéről a rajta legelésző bárányok csintalan csapatát, s még a fák mindig hangos dalnokainak hangja is elveszett, a furcsán vézna csendben. A földön fekvő férfi, nem küzdött tovább! Lábait, karját, megbénította egy sosem érzett, érdekes zsibbadás, míg arcára lassan ráfagyott a szó, s félrecsúszott nyelvéről messzire menekült minden harsány bolondozás.

A kiérkező mentőorvos számos kérdéssel illette őt. A máskor oly gondosan megfogalmazott válaszokat felváltotta valami bénult, érthetetlen bugyborékolás. A jármű szirénájának hangos üvöltése, a kórház kapujáig egy percet sem pihent. A férfi fejében, hosszú sorokban menetelt számtalan, ki nem mondott gondolat, míg ujjában az inger, ismeretlen dallamot dobolt! Azon az áprilisi napon, átértékelődött minden! Azon a furcsa, talán szerencsésnek mondható délelőttön, megváltozott az életem! A földön elterülő férfi én voltam, s azóta hálát suttogok az égnek, hogy a pokol STROKE-nevű ördöge nem vezetés közben, vagy lakásom falai közt, magányos körülmények közt talált meg engem! Az orvos, sebtében felcsendült mondata, melyben a Délpesti kórház neve hangzott el, összetört bennem mindent! E szavak, felszínre hozták azt a vadul tomboló előítéletet, mely egy régebbi ott tartózkodásom ideje alatt alakult ki bennem, s azt a félelmet, mely eddig, oly sokszor rémisztgetett engem!

Hirdetés

 

A kórház neurológiájának intenzív osztálya, minden bizonnyal fehér ruhás, földi angyalok otthona, hiszen mindaz, amit értem tettek, nem lehetett más, mint maga a csoda! Érkezésemet követve egy beteg centrikus, végtelenül jóindulatú, minden körülmények közt tisztelettudó, mégis komoly tudással rendelkező csapat vett kezelésbe, melyben olyan orvos-beteg, illetve ápoló-beteg kapcsolatoknak lehettem részese, melyet eddig, csak álmaimban láttam! Mosolyba mártott, biztató tekintetek vizslatták minden mozdulatom, s éjszaka is éber füleik, jótékony segítségnyújtások közepette hallgatták a betegek, sokszor alig észrevehető nyöszörgő neszeit! Szakmai kérdésekben éppúgy segítségünkre voltak, ahogy magánéleti gondjaink leküzdésében is. Aki ismer, tudja rólam, nem voltam vallásos soha, ám ha a mentőben választhatok, a mindenhatót bizton arra kérem, küldjön engem bárhová, de a Délpestibe soha!
A történtek azonban, megváltoztattak mindent! A kórház dolgozóinak köszönhető, a félelmet, a kétségbeesést, s a belül vadul trombitáló jajveszékelést, lassan felváltotta valami meséből szökött, kellemes csoda! Ma már jól tudom, a gondviselés vezérelt oda! Míg élek köszönettel, s hálával fogom emlegetni mindazok nevét, kik kellő odaadással, s alázattal képesek végezni azt a munkát, melyet emberi szókkal megköszönni, talán nem is igazán lehet! Hiszem, és vallom, hogy vannak még földre tévedt, jószándékú angyalok, kik munkájukkal fáradhatatlanul hirdetik, küldhet ránk ezer bajt az ördög, míg köztünk vannak, szép az élet nagyon!

Adorján Gyula

Ossza meg ön is
Share on Facebook
Facebook
Tweet about this on Twitter
Twitter
Share on LinkedIn
Linkedin
Hozzászólások

Szólj hozzá!

avatar

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

  Subscribe  
Visszajelzés