AdorjánA szélvédőmön kopogtató esőcseppek erősödni látszó tánca ellenére, egyre vidámabban énekeltem. Rádióm néha el-elhalkult, ahogy a közeli vonatsínek feletti vezetékek közelébe értem, ám felhőtlen jókedvemet ez sem törte meg. Ez, az én kerületem! Én, itt születtem! A néhol kecses kanyarokban bővelkedő út közepén, büszkén alám rohanó fehér festékkígyó gondolata is, mosolyt csalt a számra. Újra átéltem a gyermekkori motorozás szabadságérzetével átitatott elmebajos száguldásokat, s az élményt, amikor plexi nélküli sisakomat, észvesztő fülzúgás kíséretében, a fejemmel együtt akarta letépni a dühödt őszi szél! Akkoriban gyakran pattantam nyeregbe!

A felezővonalon egyre gyorsulva repülőgépnek képzeltem magam, s vágytam az ég felé, távol a földtől, lehetőleg minél magasabbra! Ahogy első munkahelyem hatalmas betonkerítése mellé értem, egy csapásra éledt fel bennem megannyi fiatalkori álmom, s régi szép emlékem. A gyárat hirdető gigantikus betűk komoly neonfényei, a tűző napot oly sokszor megszenvedett udvar, a mindig hangos üzem, az összehajolva suttogó fák, ahogy a sokat megélt épületek is, néhány pillanatra vissza-visszatértek.

 Magam előtt láttam számos füstfelhőbe burkolt öreg teherautót, terhükkel hangyák módjára szorgoskodó fáradt targoncákat, és megannyi érdekesnél érdekesebbnek látszó, furcsa emberi létet! Ezen a helyen, hosszú éveken át, szinte minden centimétert otthonomnak véltem. Itt voltam iskolai szünetben füvet locsoló diák, itt váltam ígéretes fiatal dolgozóvá, s találtak rám oly kedves érzések, melyekről nem beszéltem soha!

  Lopva elcsent csókjaim hangját e kapuk, talán még mindig visszhangozzák! Az első szerelmes érintés is, az épület egyik eldugott, csendes szegletében repített elérhetetlen messzeségbe. Azt mondják az első édes emlék, többnyire örökre megmarad! A lány, kinek mosolyát kitörölhetetlenül égették belém huncutul csillogó pajkos csillagok, nekem ennél, sokkal többet adott! Megismerkedésünk egy mindent eldöntő, apró mosollyal kezdődött, hogy hosszú hónapokig érlelődő szerelmünknek azután, már semmi se szabhasson határt! Az öreg épület világítás nélküli szintjén, örökké versenyt futó csintalan csövek alatt, szikrázva adtuk át oltalomért sóvárgó testünket a kéj, lüktető játékának.Hosszú és elszánt csatározásunk acélossá merevítette összeolvadt izmainkat, s mi szégyenérzet nélkül élveztük a harcot, a rohanni látszó idő megmaradt percei alatt! Ajkaink még sokáig vakon, kétségbeejtőn oltották a fiatalság elszabadult tüzét, s én azt hittem, múlhatatlan parazsát többé, semmi sem szórhatja szét! A másnap azonban, érdekes fordulatot hozott! Rémálmaimtól szenvedve, hangos kiáltással ébredtem, s az érzés mely szívembe költözött, újra munkahelyemre szólított. Fuldoklásig hajszolt testem minden apró porcikája kedvesem szaváért kiáltott, de őt, nem találtam sehol!

 Elveszett kisgyermekként, sírásra görbült szájjal vártam, hogy valaki megmutassa merre láthatom, de minden hiába. Akkor ott, elhagyott az Isten! Akkor ott, úgy éreztem, rám szakadt az ég. Keserű szájízzel ültem az udvar egyik megroggyant, ócska, kajánul vinnyogó padján, amikor hirtelen rám talált, egy már ismerősnek tűnő, különös késztetés. Nem vártam tovább! Habozás nélkül, futva engedelmeskedtem valaminek, ami megmagyarázhatatlan módon ismét, az üzem csőszintjére űzött. A nyikorogva tiltakozó vasajtón túl, ahol az elmúlt éjszaka jótékony, sötét leplével takarta el a világ elől, kígyóként vonagló testünk szerelmes nászát, találtam rá arra a válaszra, mely megvetéssel vegyes kacagással firkálta át, egész további életem! A poros, hideg betont lágyan átölelve, néhány meggyötört, gyűrött kartonlapra írva két, messziről is jól olvasható szó nézett farkasszemet velem! Carpe diem. Nem ismertem a kifejezést, ám értelmét, ahogy a benne rejlő választ, valahogy mégis, rögtön megértettem! Élj a mának! A lépcsők, az udvar, az épület, ahogy hazáig szótlanul szipogó autóm is, mind együtt érzőn zokogtak velem. Soha többé nem láttam Őt, ahogy soha többé, nem is kerestem! Ma már jól tudom, azon csodálatos éjszakát követve sorsunk felett, másként döntöttek az égiek!

E kedves emlék nyomán ismét előbújt a nap, távolabb terelte szétszéledt esőfelhőit, s én egy új dallal a számon, gyorsítani kezdtem. Utolsókat integető ablaktörlőm éppen csak elpihent, amikor az út szélén, egy ferdén megemelt autót, valamint egy esőtől és tanácstalanságtól elázott férfit pillantottam meg. Lassan elébük kanyarodva megálltam, majd fürgén hátrasietve felnyitottam csomagtartóm ajtaját, és szerszámaim közt kutatva hangosan köszöntem. A férfi, kitörő lelkesedéssel fogadta közeledésemet. Hangjából ítélve harmincas, határozott ember lehetett, aki érkezésemért rögtön hálát dünnyögött az égnek, majd saját balgaságának tanúbizonyságáról, otthon maradt szerszámairól szónokolt. Szavait szépen, kimérten fogalmazta meg, ám figyelmemet mégis, tőlünk kissé távolabb, a vizes fűben mezítláb sétáló hölgy kötötte le.

Vállaira boruló kendőjének sarkait két kezébe fogta, míg a virágaival büszkélkedő öntelt bokrokat figyelte. Könnyednek tűnő nyárias ruháján, mosolyogva táncoltak az incselkedő nap vidám sugarai, s hajszálainak itt-ott megcsillanó őszes fényében, szebbnek tűntek a fák, bokrok, levelek. Látványa annyira kellemes volt, hogy rövid időre elfeledtem mindent. A felemelt autó oldalának támaszkodva csodáltam légies mozdulatait, amikor a férfi, üdvözlésre nyújtott kézzel, fürgén mellém lépett.

─  Ő, az édesanyám! Mindene, ez a környék, s a természet!

─  Ez a környék? Kérdeztem. Nincs erre felé semmi, ami ne lenne máshol is!

─  De igen! Válaszolta. A múltja, és számtalan emléke.

Kinyújtott kezét elfogadva szemébe néztem, s a döbbenettől tátva maradt a szám. A velem szemben álló férfi arca, fürkésző tekintete, ahogy kiállása is, éppen olyan volt, mint az enyém! Ha csak néhány torzult hangot is sikerült volna kipréselni a torkomon, azt mondtam volna, hogy kifejezetten ismerős, de nem! Ő, egyszerűen én voltam, néhány évtizeddel fiatalabb formában. Homlokom lassan izzadni, lábaim reszketni kezdtek, s amint elnéztem, ifjú hasonmásom is hasonlóképp szenvedett. A megszólalás, valahogy egyikünknek sem sikerült, s fejemben összevissza kavarogtak mindenféle szélütött gondolatok. Két kezünkkel egybeforrva, mint bolsevik katonák egy újvilági színpadon, vártuk a felmentő sereget, s nem vettük észre, hogy közben a nézetőr, csendben elfogyott! Felettünk harsányan, kacagva szálltak a madarak, s a fűben hasát fogta néhány kigyúrt lábú részeges tücsök!

─  Nos, akkor segít?

A kérdéstől hirtelen magamhoz tértem.

─  Hát hogyne! Válaszoltam sebtiben. Hiszen ezért jöttem!

A váratlan fogyókúrának indult kereket, sikerült néhány perc alatt leszerelnem. Alkalmi ismerősöm közben hol az arcomat, hol a kezemet figyelte, s ahol tudott, szívesen segített. A kínos csendet, újabb kérdéssel törtem meg.

─  Elnézését kérem, de hogy is szólíthatom? Tudja a bemutatkozás ördöge, hogy…

─  Péter! Szólt közbe anélkül, hogy rám nézett volna.

─  Igen!  Vágtam rá apró gondolkodást követve. Engem valóban így hívnak, de én az Ön nevét kérdeztem!

A válasz ismét ugyanúgy hangzott.

─  Péter! Így hívnak!

E néhány szó darázscsípésként hatott, s a bennem hamarjában felmerülő kérdés is, igencsak foglalkoztatott! Micsoda ördögi tréfa ez? Nem elég, hogy ez a furcsa földi teremtmény ellopta ifjúkori arcom, de még a nevem is bitorolja? Zavarodottságomat egy viccesre sikeredett mondattal próbáltam palástolni.

─ Hát akkor ezt, nem lesz könnyű elfelejteni, hiszen amint a mellékelt ábra mutatja, születésemkor rám is, ezt a nevet ragasztották!

A bágyadt kerék csavarjaival játszadozva, újabb kérdéssel fordultam hozzá.

─  Gyakran járnak erre?

─  Havonta egyszer! Ilyenkor, édesanyám belvárosban élő barátnőjét látogatjuk meg, s ezt követve csupán nosztalgiából, erre autózunk vissza.

─  Nosztalgiából?

─  És mit szól mindehhez az édesapja?

Nekem sosem volt apám! Édesanyám nem sokat beszél róla, de úgy tudom, csak egyszer volt együtt vele, s a felejthetetlen találkozásnak én lettem az eredménye!

─  Bevallom ezt, szomorúan hallom, de Ön sem kereste?

─ Nem! Semmit sem tudok róla, s ahogy hallottam, édesanyám sem. Gyerekkoromban gyakran játszottam el a gondolattal, hogy nekem is nagy, erős ember az apám! Ahogy társaim, én is szívesen dicsekedtem volna erejével, bátorságával, s mindazzal, amit puszta lénye jelenthetett volna, de anyám mindig letolt érte! Ha összefutnánk, elmondanám neki, hogy vagyok, hogy élek, s hogy két unokája is született, de nem lehet! Ilyen az élet!

Fiatal barátom egy határozott mozdulattal felállt, majd a gyár felé mutatott!

─  Édesanyám ott dolgozott!

Egy röpke másodpercig megállni éreztem az időt! Az emelőt lassan kivettem az autó alól, és magam is a távoli kerítés felé néztem.

─  Ott dolgozott? Mikor? És mi volt a beosztása?

Kicsit pironkodva, ismét elém lépett.

─  Annak már több mint harminc éve! A galérián dolgozott. Amíg nem hallottam a történetét, azt hittem a galéria, valami művészettel kapcsolatos dolog! Sosem gondoltam volna, hogy egy termelő üzemnek is lehet ilyen!

─  Lehet bizony! Sőt! Válaszoltam nekibuzdultan! Ott kapott helyet a labor, néhány vezetői iroda, a födémbe illesztve három keverő kád, jó néhány passztőr-gép, és megannyi hatalmas tartály. Számtalan raklapon pihentek a cukros és kakaóporos zsákok, tejporok és különböző adalékanyagok. A kakaó is ott készült! Feljutni egy személy s egy teher lifttel lehetett.

Míg az emelőt gondosan a helyére igazította, engem csodálkozva nézett!

─  Maga ismeri a gyárat? Kérdezte lassan, kissé ijedten.

─  Hát igen! Tudja, azok a fránya emlékek!

─  Meg aztán, valamikor én is ott dolgoztam. Nem is keveset!

Amíg rendesen összepiszkolt kezemet, egy megfáradt farmernadrág leszakított zsebével „nagyon” koszosról „csak” koszosra redukáltam, addig Ő, az elpuhultan szunyókáló, kótyagos kereket igazgatta a pótkerék helyére, s közben a tekintetét rólam, szinte le sem vette.

─  Mit mondott? Hogy hívják az édesanyját? Mi is volt a feladata a gyárban? Szólaltam meg újra. A fiatalember egyik pillanatban, még éppen szóra nyitotta volna a száját, aztán a másikban egy alig látható, apró mosoly kíséretében, tovább hallgatott. Kerékanyakulcsomat egy hanyag mozdulattal feldobtam a levegőbe, majd ügyesen elkapva azt, váratlanul közelebb hajoltam, amikor legnagyobb meglepetésemre a hátam mögül, felhangzott a válasz.

─ Gabriella! Mészáros Gabriella, és én csináltam többek közt a kakaót!

Ez a hang, maga volt a földre szállt nyugalom és kedvesség! Ez a hang idős volt, fiatal, kimért, és mégis közvetlen. Ez a hang, egyszerűen csoda volt, amitől Isten tudja miért, elakadt a lélegzetem. Szép lassan, mintha attól kellene tartanom, hogy valaki lezavar egy baráti sallert, az imént elhangzottak irányába fordultam. A hölgy, aki előttem állt, valóban csoda volt! Itt-ott már őszbefordult, szépen fésült hajában apró virág fénylett, s bár fiatalnak nem mondhattam őt, rajta nem látszottak, a gyakran megsiratott évek. Kecses lábairól, apró ékkövekként gördültek alá, a fűből elcsent reggeli harmat vidám cseppjei, míg kezeiben két cipője, tavasz-táncát járta. Nevének kimondását követve szemeimbe nézett, s e pillanatban ismét, rám szakadt a múlt. Magam előtt láttam egy kedves, szerelmetes arcot, egy szájra költözött, felejthetetlen mosolyt, s azt a földön túli percet, melyben boldogan fürdik meg élő és holt! Fülemben őrjítő hangon kezdett zakatolni egy gőzfelhőt pöfögő, bágyadt, öreg vonat, míg szívem ezer törpéjének fülbemászó bányászdala szólt. Ismét, teherautók füstje csapta meg az orrom! A távolban, gázszagtól illatos targoncák, földön vonszolt villáinak csörgő csikorgása szállt, s én újra, átéltem a múltat.

Láttam, ahogy gigantikus betűk ropták egy sokat szenvedett, megfáradt udvaron, s az összehajló fák ágai, büszkén integettek. A régi, ócska, kéjesen sikongó padok, s a csőszintre űző furcsa késztetés emlékei is, újra feléledtek! A nyikorogva tiltakozó vasajtó mögött, a hideg beton gyűrött kartonlapjain a két jól olvasható szó, még most is, nekem grimaszolt!

─  Carpe diem. Csusszant ki a számon, ahogy a bemutatkozáshoz kínált kezet, megbűvölten néztem. Mészi, ahogy annak idején hívtam, gyönyörű tekintetében most, ijedtséget láttam.

─  Tessék? Kérdezte kissé hátrébb húzódva.

─  Carpe diem. Élj a mának! Emlékszel? A csőszint tépett kartonjára, ezt írtad nekem!

Kezemben tartott kezét kedvesen megszorítva, én is bemutatkoztam.

─  Ómolnár Péter vagyok! A régi vőlegényed!

E néhány szó, villámként hatott! Szép kezét, mintha áram rázta volna meg, egy óvatlan pillanatban messze elrántotta, míg ajkain a félelem lilában tündökölt. Arcának pirosságát messze űzte a meglepetés halvány sápadt árnya, s varázst rejtő szájáról a rúzs, hűtlenségbe menekült. A felettünk elhaladó madárraj, őrült csivitelésbe kezdett, s reszkető lábaimba hívatlanul, zsibbadás költözött.

─  Péter? Úristen! Péter! Hát tényleg te vagy az!

Oly boldog félelmet, mint akkor, sosem éreztem még! Oly elbűvölt, mágikus perceit sem szórta addig, soha rám az ég! Míg feszülten, némán öleltük egymást a csőszint hideg betonján, lelkünk újra egymáshoz ért! Álltunk a sárban, őrülten, langyos esőben. Álltunk a szélben, hosszasan, perceken át. Megsebzett szívünket egymásnak adtuk, s fújtuk a szerelem örök dalát. A köszönés nélkül érkező jégeső huncut kopogását, csukott szemmel hallgattam addig, míg egy hatalmas villám végleg fel nem keltett! A vezetőülés félig fekvő helyzetének köszönhető, lüktetni kezdett a derekam, és elmacskásodott lábam zsibbadása is, elviselhetetlenné vált. Szélvédőmön vidáman táncoltak, az égből megszámlálhatatlanul aláhulló, neveletlen jégdarabok. Ütötték, verték, csapkodták az ablakot, ám e kellemetlen zaj ellenére sem tudták elnyomni, rádióm gyengéden hömpölygő dallamát, s a még mindig fülemben csengő, nemrégen elhangzó különös mondatot:

“Most pedig következzen a kilencvenes évek egyik legnagyobb slágere, a Carpe diem tolmácsolásában!

A címe: Élj a mának!”

Adorján Gyula

 

 

 

Adorján Gyula

Hozzászólások

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..