TYPHON
„Egyedül vagyok! Nagyon egyedül!
Nem tudom milyen évet írunk, nem tudom hány óra van, s hogy hová lettek az emberek! Bár az ég most is elérhetetlenül kék, s az a hatalmas víz is gyönyörű, ahogy éjszakánként zajos igyekezettel nyaldossa simává vérvörös hullámaival a partot, még sem tudom tenger-e, vagy óceán! Aranyló fövenyén az itteni hajnal első perceiben kábán, szinte félholtan ébredtem.
A horizont peremén, izzó kígyóként kúszott végig a reggel könyörtelen hírnökeinek sejtelmes fénye, s én a langymeleg homokban térdelve csodáltam mindkét Nap szelíden izzó korongját. Valami érthetetlen fájdalom markolta szívem, s egy konokul rideg belső hang azt súgta, ez nem a Föld! Lábaim előtt, a szél által kissé már betemetve egy homokba firkált, ismerős szó pihent: TYPHON.
Temérdek reggelt éltem meg itt, de eddig emberrel, állattal, vagy madárral nem találkoztam! Az eső átláthatatlan permetként hull alá, s fejem felett megannyi, ezerfényű szivárvány ragyog. A bokrok folyamatosan zöldellnek, de nem hoznak virágot. Étkemül, a talajon tömegesen megjelenő eperhez hasonló kevésbé piros, mégis igen édes gyümölcs szolgál, amikért szinte lehajolnom is alig kell. A tűzpiros vízben egyetlen halfaj él. Egyedei bár tenyérnyi méretűek, oly nagy számban vannak jelen, hogy esetenként forr tőlük a víz. A számtalan csoda egyike, amint a késő délutáni órákban hirtelen kiugranak, s egy bevehetetlen, bágyadt fénnyel világító hegy hófehér sziklái közé repülnek.
Az általam eddig bebarangolt terület legtávolabbi pontjáról is jól látható hatalmas tömegük, s hallható az a hangos, már-már elviselhetetlen surrogás, melyet szárnyként használt úszójukkal keltenek. Itt, még a viharok is enyhék! Bár mindenütt villámok cikáznak, mennydörgést nem hallani. A környék fáinak halványzöld koronáját, csak a szűnni nem akaró szél használja menedékként! Ruháim régen leszakadtak rólam, cipőm érthetetlen módon, csendben elveszett. Pucérságom gondolatára úgy pereg a mindennapok egyhangúsága, ahogyan esti sétáim alkalmával itt felejtett lábnyomaimra, a part menti föveny selymes homokja. Kit is botránkoztatna meg mezítelenségem, amikor egyedül vagyok? Nagyon egyedül! Nem volt mindig így!
Gyermekként nagycsaládban, a boldog mindennapok kusza forgatagában éltem. Egy szép napon, két furcsa idegen érkezett. Kedvességükkel, jóindulatukkal és segítőkészségükkel, hamar elnyerték szüleim barátságát. Egyebük nem lévén, apró szívességekkel fizették meg anyánk szegényesen egyszerű főztjét. Gyakran, a kulcslyukon keresztül lestem meg, amint csodához hasonló módon javították meg kiöregedett háztartási gépeinket úgy, hogy azokhoz szinte hozzá sem értek. A nap nagy részét nálunk töltötték, s az est hátralevő részében különös történetekkel szórakoztattak.
Meséltek egy, a jövőben bekövetkező globális háborúról, s egy felsőbb hatalom által kiválasztott emberről, ki a Föld népeit végül győzelemre vezeti. Folyamatosan tanítottak, s én szívesen ittam magamba minden tudásukat. Lakóhely híján nálunk rendezkedtek be, ám a sokszor éjszakába nyúló beszélgetéseket követve, nyomtalanul tűntek el. Közvetlen környezetükben minduntalan azon érzés kerített hatalmába, mely szerint nem csak látják gondolataimat, de álmaimat is ismerik. Jelenlétükkel színesre festették szürke hétköznapjainkat, míg egy szép napon, komor képpel álltak szüleim elé! Kivételes memóriájukra jellemző, minden egyes apró dolgot megköszöntek, majd az alacsonyabb hozzám lépett, s mintha köröttünk megfagyott volna a világ, dermesztő komolysággal szólt!
Ugye emlékszel születésed körülményeire? Tudom, emlékszel arra is, ahogy meghaltál! Készülj fel, mert nemsokára ismét, átéled ugyan azt! Még se csüggedj! Bár egyedül maradsz, nem leszel egymagad! Véghezviszel számtalan csodát, de soha, semmit sem adhatsz föl, hiszen te magad is csoda vagy! Azért jöttünk, hogy erről meggyőződjünk, s hogy ezt tudassuk veled! Remélem, mindent megjegyeztél, mert egy napon, emlékezned kell majd!
Búcsúzóul megölelt, s érintése nyomán egy pillanatra, gyorsvonatként robogott el szemeim előtt egész addigi életem. Felhevült arcomon mázsás súllyal gördültek alá jéghideg könnyeim, s lázasan kutattam megfelelő búcsúszó után, amikor magasabb társa hozzám lépett. Ne légy szomorú! Hidd el, minden jóra fordul majd! Most pedig nagyon figyelj, és vésd jól az eszedbe! A bolygó neve: TYPHON! E szavakat követve gyengéden homlokomra tette ujjait, amitől elém hirtelen, hatalmas mozivászon feszült. Mindazt feltűnni láttam rajta, amivel itt, most találkozom! Két Napot, egy különös színekben pompázó szivárványt, vörös tengert, villámokkal tűzdelt égboltot, és számtalan, ismeretlen csillagot.
Távozásukat követve az idő igen gyorsan elszállt, s alig tizenöt év elteltével kitört a háború! Egy kontinens méretű űrhajó érkezett, mellyel szemben tehetetlen volt minden harci eszköz. Három hónap leforgása alatt végbement egy kozmikus nagyságú invázió! A Megszállók különleges fegyvereinek köszönhető, szinte teljesen kipusztult a lakosság, s én elveszítettem minden ismerősömet. A megmaradt maroknyi sereg élén, jól álcázott földalatti bunkerekbe menekültem. Folyton visszatérő álmaimban, ismeretlen matematikai képleteket láttam, s olyan fizikai összefüggéseket, melyekkel addig, sosem találkoztam még.
Reggelente ámulattal néztem, az éjszaka leple alatt telefirkált papírhegyeket. Az általam tervezett berendezések segítségével, különleges fegyverek építésébe kezdtünk. Bár Gerilla-harcunk reménytelennek tűnt az idegenek óriási létszámával szemben, számos összecsapásunkat többnyire mégis, siker koronázta. Ezt követve azonban érdekes dolog történt. Társaimmal, állig felfegyverkezve egy elhagyott, földalatti folyosóban lopakodtam, amikor sosem hallott sivító hang, majd óriási robaj közepette ránk szakadt a mennyezet. Mielőtt szemeim előtt végleg kihunytak a fények, még látni véltem gyermekkori vendégeink vészt jósló, dermedt tekintetét, aztán kínzó fájdalom, és jéghideg csend következett. Most egyedül vagyok! Nagyon egyedül.
A hűvös hajnali szélben, ahogyan máskor is, hosszú part menti sétára indulok. Nem tudom milyen évet írunk, nem tudom hány óra van, s hogy miért nincsenek emberek! Az ég most is elérhetetlenül kék, s ez a hatalmas víz ugyanúgy gyönyörű, de valami még sincs rendben! A homokban előttem sorjázó lábnyomok ugyanis, biztosan nem az enyémek. Megpillantásuk óta szívem hangosabban zakatol, míg mellkasomra lassan, egyre nagyobb súly feszül! Az este feltámadt marcona szél, villámló ostorával gyakran, egészen a növényzet belsejéig korbácsolta hullámlovait, s nyomukban az éjszakai felhők, buzgón öntözték esővel a környék fáit, bokrait.
Ezek a homokba préselt, messze futó gödröcskék viszont, teljesen épek! Létezésükkel, szinte szemtelenül kiáltják világba tulajdonosuk közelségét! Már nem sétálok! Már nem is sietek! Egyszerűen szállok! E furcsán békés világnak köszönhető, elmúltak fájdalmaim, s messzire menekültek gyermekkoromban összetört lábam megrázó emlékei. Jól eső érzéssel tölt el, hogy erőlködés nélkül tehetek meg futva, akár hosszú kilométereket. Mámoros rohanásomnak a föveny homokjában megpillantott csoda látványa vet véget! Ott, ahol a jó ég tudja mennyi ideje, egy vérvörösben izzó hajnalon magam is új életre keltem, gyönyörű nőalak guggol.
Búzamezőket meghazudtoló szőke fürtjei fátyolként simulnak reszkető vállára, s takarják szemérmesen, ruhátlan kebleit. A minden apró porcikámra kiható izgalom, és az eddig elszenvedett örökkévalóságnak tűnő hosszú egyedüllét, némaságra kárhoztatja számat, szemeim mégis, apró könnyekkel köszöntik őt! Talán csak elmém visszhangozza valahonnan messziről, gyermekkori tanítóm intelmének szavait: „Bár egyedül maradsz, még sem leszel egymagad!” Felszabadultan, mosolyogva nyújtom felé barátilag felkínált karomat. Angyali arcának csodálatából felocsúdva, alig hogy közelebb lépek, az újabb látvány gyomromat, ismét ökölbe rántja! Homokba mélyedt hófehér lábai előtt, a szél által kissé már betemetve, egy kapkodva odafirkált ismerős szó látható: TYPHON.
Már nem érdekel a csak nem régiben észlelhető, hegyeken túlról érkező tompa sípolás, ahogyan az sem, milyen évet írunk! Már nem számít hány óra van, s hogy hová lettek az emberek! Bár e távoli zaj folyton erősödik, egyre ismerősebbnek tűnik, mégis melegséggel tölt el a gondolat, hogy itt élhetek, s hogy társra leltem.
Az ég, ahogyan gyermekkoromban, most is elérhetetlenül kék. A víz most is gyönyörű, ahogy éjszakánként zajos igyekezettel nyaldossa simává rózsaszín hullámaival a partot. Kedvesem gyönyörű arcát látva, már csak ki kell nyújtanom a karom, már csak fel kell ülnöm, és le kell nyomnom azt az átkozott gombot, hogy elhallgasson ez az idegtépő sípolás! Már csak felöltözöm, megiszom elmaradhatatlan reggeli kávém és indulok, hogy reszkető kézzel vethessem papírra álmaim legújabb üzenetét!”
