Volt egyszer egy vendéglő Kőbánya szélén, amit mindenki csak úgy hívott: a Vasvirág. A hetvenes évek közepén nyílt, amikor még a sör hideg volt, a fröccs olcsó, és a zenegép nem applikációról szólt, hanem érméről és hangulatról. A tábla — hatalmas, vastag betűkkel — ott díszelgett a homlokzaton, ahogy a vendégek jöttek-mentek: melósok, sofőrök, kőfaragók, lakatosok és néha még a környék dámái is.
A rendszerváltás idején a környék megváltozott, az ÁFÉSZ eladta az épületet, a Vasvirág pedig tovább költözött – ugyanúgy Kőbányán maradt a Kertvárosban ott, amikor valaha Városszéli telepnek hívták a környéket. A régi tábla vele ment. Kicsit kopottabb lett, de még mindig ugyanúgy hirdette: itt történetek születnek.
Aztán jött egy új korszak, új tulaj, új vállalkozó. A hely neve megmaradt az emlékezetben, de az ajtó bezárult. A tábla viszont – mintha maga is élne – nem tűnt el. Valaki megmentette. Egy volt kertvárosi lakó, aki nem tudta elengedni azt az időt, amikor a sörhab mögött még beszélgetések születtek, nem kommentháborúk.
Most ott áll a Vasvirág egy Fejér megyei ház homlokzatán, újra kiakasztva, új életet kezdve.
Nem csillog, nem villog, de van benne valami, amit a neon sosem tud pótolni: emlék. Egy korszaké, amikor a vendéglő nem franchise volt, hanem találkozóhely. Ahol a tábla alatt mindenki ismert mindenkit — és ha valaki belépett, azt mondták neki:
„Gyere csak, itt a Vasvirágban mindig van egy hely neked is.”







