A biztosan fellelt adatok szerint a Jászberényi úti felüljárót 1972-ben építették, és 1973. augusztus 17-én adták át a forgalomnak. A X. kerületben, az újszászi vasútvonal fölött ível át; 526 méter hosszú, 7 méter széles, kilenc pilléren nyugszik. Az építés egyik nehézsége az volt, hogy a 25 méteres, nagyjából 40 tonnás előregyártott vasbeton T-tartókat csak éjszakai vágányzárban lehetett beemelni a forgalmas vasút fölé.
Aki ma végighajt a Jászberényi úton, talán már észre sem veszi, milyen fontos ponton halad át. Egy hídon, amely nem látványosságnak épült, nem városképi dísznek, hanem nagyon is hétköznapi okból: mert Kőbányának elege lett a várakozásból.
A hetvenes évek elején Budapest gyorsan változott. Nőtt az autóforgalom, egyre több lett a busz, a teherautó, a munkába igyekvő ember. Kőbánya pedig különösen érzékeny terület volt ebből a szempontból: ipari környezet, vasútvonalak, gyárak, külső kerületi forgalom, Rákoshegy és a pesti oldal közötti mindennapi mozgás. A Jászberényi út nem egyszerű mellékutca volt, hanem fontos kapcsolat a város keleti pereme felé.
Csakhogy ott volt a vasút
Az újszászi vasútvonal keresztezte az utat, és a régi szintbeli átjáró sokszor megakasztotta az életet. A sorompó lement, az autók megálltak, a buszok vártak, a teherautók torlódtak, az emberek pedig nézték az órát. A korabeli beszámolók szerint a felüljáró megépítése előtt akár fél kilométeres sorok is kialakulhattak a sorompónál.
Ez nemcsak bosszúság volt, hanem közlekedési probléma. Egyre világosabbá vált: ha Budapest fejlődni akar, a forgalmas vasúti átjárókat külön szintre kell vinni. A főváros ebben az időszakban több ilyen beruházást is tervezett és épített; a cél az volt, hogy a közúti forgalom ne álljon meg minden vonatnál, a vasút pedig ne legyen állandó akadály a városi közlekedésben. A Jászberényi úti felüljáró ebbe a nagyobb budapesti közlekedésfejlesztési hullámba illeszkedett.
Az építkezés 1972-ben zajlott. A korabeli fotók tanúsága szerint a környék akkor még egészen más arcát mutatta: nyers beton, munkagépek, állványok, vasbeton elemek, építési terület a mai megszokott forgalmas út helyén. Nem elegáns városi beruházásnak tűnt, hanem kemény, ipari munkának. Pont olyannak, amilyen Kőbányához akkoriban illett.
A felüljáró műszakilag sem volt jelentéktelen darab. Kilenc pilléren nyugszik, teljes hossza 526 méter, ebből a vasútvonal fölötti rész 241 méter. Rákoshegy felől 90 méteres, Budapest felől 190 méteres felhajtó csatlakozik hozzá. A korabeli leírás szerint az építkezés egyik legkényesebb része az előregyártott vasbeton gerendák beemelése volt a nagy forgalmú vasúti pálya fölé. A 25 méteres, egyenként körülbelül 40 tonnás T-tartókat nem lehetett csak úgy napközben daruzgatni a vonatok felett: ezeket éjszaka, vágányzár idején emelték a helyükre.
El lehet képzelni a jelenetet: nappal még vonatok dübörögnek alatta, autók kerülgetik az építést, munkások mérnek, betonoznak, szerelnek. Aztán éjjel, amikor a vasúti forgalom engedi, megindul a nagy művelet. Daru, reflektorok, vasbeton gerenda a levegőben, lent a sínek, körülötte a kőbányai ipari táj. Egy rossz mozdulat nem fér bele. A híd nemcsak betonból és acélból épül, hanem pontos időzítésből is.
1973. augusztus 17-én végül átadták a forgalomnak a Jászberényi úti felüljárót. Ettől a naptól kezdve a közúti forgalom már nem a sorompóra várt, hanem átlépett a vasút fölött. A 68-as buszcsalád történetében is nyomot hagyott az átadás: a Jászberényi úti felüljáró megnyitásával a járat útvonala is módosult, és a Városszéli telep, Legényrózsa utca felé közlekedhetett.
A híd azonban nemcsak autóknak készült. A korabeli leírás kiemeli, hogy a felüljáró a gyalogosforgalmat is biztosította a vasút felett. Ez fontos részlet, mert egy ilyen építmény a városban nem pusztán közlekedési műtárgy: összeköt városrészeket, munkahelyeket, lakóterületeket, buszmegállókat, mindennapi útvonalakat.
A Jászberényi úti felüljáró tehát nem hirtelen ötletből született. Egy korszak válasza volt egy nagyon gyakorlati problémára. A hetvenes évek Budapestje egyre inkább autós, buszos, gyorsuló város lett, miközben a régi vasúti átjárók még a korábbi világ tempóját őrizték. A sorompó azt mondta: várj. A felüljáró azt mondta: menj tovább.
Ma már talán megszoktuk. Átmegyünk rajta, bosszankodunk a forgalmon, nézzük a kátyút, a buszt, a lámpát, a sávot. De ez a híd valójában Kőbánya egyik csendes közlekedéstörténeti emléke. Nem szobor, nem emléktábla, nem ünnepi tér, hanem egy olyan építmény, amely a mindennapi életet változtatta meg.
A Jászberényi úti felüljáró története röviden arról szól, hogy volt egyszer egy sorompó, amely túl sokáig tartotta fel Kőbányát. Aztán jöttek a mérnökök, a munkások, a daruk, az éjszakai vágányzárak és a negyventonnás betongerendák.
