Arold Péter
Írásom nem támadólag szándékozik fellépni azon siralmas állapotokkal szemben ami a mostani időkben Kőbánya elhanyagolt területeit jellemzi. Egyszerűen felszeretném hívni a figyelmet arra, hogy a léleknek mennyire lehangoló látványt nyújt.
Létünk felét azzal töltjük el, hogy saját magunk életének szükségleteit előteremtsük és ehhez családunk és saját komfortérzetünk megléte nagyban hozzásegítene. De úgy érzem és ezt mások tapasztalataiból is látom, hogy nehezen, vagy nem megy.
Egyre több feldolgozandó információ jut el az agyunkhoz, amik teljesen új keletűek és ebben nagy szerepet játszik annak vizuális feldolgozása, a minket érő látvány, ha kilépünk az utcára. A létünk feléhez tartozik a közlekedés is, méghozzá gyalogosan, elkerülhetetlenül azon szégyenfoltoktól, amik utunkat kísérik. Mennyire dobja fel a napomat mondjuk munkába menet, sétálás közben a parkban ülve az alábbi főleg olvasóink által beküldött képek valós látványa?
Hirdetés
Mennyire tudunk elvonatkoztatni az életünk nehéz napjairól, problémáiról, ha nap mint nap ilyen látványokba ütközünk? Hogyan teljesítsem az elvárásokat, ha már az utcára kilépve kerülget a hányinger? Hogyan? Miért érezzem jól magam egy városrészben, ha megmagyarázhatatlan ellenszenv ront rám, ha az életemhez kapcsolódó látványelemek negatívumát nem akarja észrevenni az arra illetékes?
Kiszáradt ligetek, drogos, kábult emberek, szemetes járdák. Igen. Mi civilek is tehetnénk ezek ellen és nem keveset, de nem gondolom, hogy a közparkok tisztán tartása a drogosok felügyelete és az ezt hozott probléma felszámolása a MI feladatunk lenne. A mi kötelességünk a számunkra nem más, mint a felépített értékek megtartása és érékelése, de ennek a kötelességnek az eredője belülről jön. Azt viszont otthon szívjuk magunkba. Vagy nem. Ennek valóban így kellene lennie?
