Gyermekkori barátom és osztálytársam tollából fogant az alábbi novella, melyet nagy szeretettel ajánlok olvasóinknak.

 

A mázsás kerekeknek feszülő fékek fülszaggató sikongással késztették megállásra a nyikorogva zsörtölődő vonatot. A kocsik belsejét hirtelen új, fiatalos élet hangjai vették birtokukba, míg az iskolásnak tűnő csapat hangos viháncolással töltötte be a megmaradt néhány állóhelyet. Alig egy perc elteltével a kalauz harsány sípszójára, a fáradt szerelvény nyöszörögni kezdett, hogy a mosdatlan, párás ablakok előtt elsiető fák újra csak nekünk integessenek! Ólomcipőjében félszegen baktatott a múló idő, s hogy az elalvás gonosz kis ördögét mégis legyőzhessem, a meggyötört sínek monoton kattogásán túl, a mellettem álló srácok beszélgetését figyeltem.

A magasabb fiú gyakorlott mozdulattal emelte ki füléből a fehér tésztacsík végén viháncoló apró hangszórót, s egy dobozos energiaitalt előhalászva, hangos méltatlankodásba kezdett:

― Szerintem tök ciki, hogy filozófiából a diri pont a hétvégén irat velünk az igazságról házi feladatot!

― Nem! válaszolta az alacsonyabb.

― Szerintem az lesz ciki, ha Te semmit sem tudsz írni, mert abból bazi nagy zakó lesz! Ez a házi tök sirály! Még a pelenkások is karmolják! Ha most azt várod, hogy elböfögöm, az én témám mi lesz, akkor azt igencsak benézted!

A fülhallgatós egy pillanatra abbahagyta a kortyolást. Kissé lejjebb eresztette energiaitalának dobozát, s a meglepődés szikrái közt szerényen, egy állon vágott bivaly hangján suttogott:

― Neked már meg is van a témád? Öcsém, ez tényleg sirály!

A vonat csikorogva engedelmeskedett a leszállni vágyakozók kimondatlan óhajának, s az állomás mosolyba burkolt ablaka előtt fáradtan megpihent. Az öreg, malterért sóvárgó épület mögött, ahol a kötélen táncoló ruhák fehérsége egybeolvadt a felhők messze látszó tengerével, egy csíkja elől menekülő repülőgép a végtelennel grimaszolt. Az imént elhangzó „Igazság” szó hallatán fájó emlékeim valahogy egyre feljebb és feljebb törtek bennem. Lábam alatt meglódult a gépszörny, s míg zakatoló táncát acélsínen járta, a sok-sok szívszorító emlék ismét rám talált. Néztem az égre rajzolt fehér báránysereget, s közben hallgattam, ahogy omladozó mosókonyhánk mélyén anyám egy frontról hazatérő katonáról énekelt.

Gyönyörű hangját játszi könnyedséggel kapta fel az arra nyargalászó novemberi szél, hogy magasba szökve a környék beteg fái közt, nevetve szórja szét! Az ütött-kopott, gőzölgő mosógép alatt óriási tócsa éktelenkedett, s a hideg helyiségben, átázott kötényével törölgette verejtékben úszó, szép ívű homlokát. Karjának minden mozdulata csodákat rejtett! Karmesteri pálca helyett óriásra nőtt fakanállal intett, s a kórus, mely egy krákogó mosógépből, egy sokat javított dézsából, s egy kissé megrészegülten forgolódó centrifugából állt, jól begyakorolt cigánynótát duruzsolt. A koncert végén az udvar a mennyországhoz hasonlított, ahol a kifeszített kötelek rengetegén számtalan hófehér asztalterítő lengett, s az ablakon túli világ azt hihette, leesett a hó!

Az ajtóban állva, csendben hallgattam nótájának minden messzire szökött szívszorító dallamát, s a dal végén a jókora fakanál szerepéről kérdeztem. A kótyagos centrifugából a terítőket a hatalmas dézsa öblítővizébe tette, s hogy meggyűrődött kötényét rendetlennek senki sose lássa, annak HYPO-szagú ráncait szépen elegyengette.

― Ezt kérdezed?

Mire válaszolhattam volna, felkapta a termetes kanál formájú fabotot, s hogy mondanivalójának kellő hangsúlyt szerezzen, közvetlenül előttem a levegőbe suhintott!

― Azért kell, hogy jól elverjelek vele!

Összeráncolva szemöldökét hirtelen közelebb lépett, s hogy a mosókonyhák szoknyás istenének pallosával többé el ne érjen, a konyhaajtóig futva menekültem. A mosoly, a jókedv megszépítette fáradhatatlannak tűnő napjait, míg szárba szökött gyermekéveim öreg koldushoz hasonlóan magukra öltötték kopottas hátizsákjukat, s foltozatlan cipőjükben halkan odébb penderültek.

Soha nem értettem, ahogy soha nem is kérdeztem, miért a sok mosás, fehérítés, vasalás, amikor anyám egy jó nevű, divatos, sokat látogatott presszó takarítónője volt. Az el nem hangzott kérdést a vánszorgó idő, egy sajnálatos baleset nyomán, furcsa módon válaszolta meg. Egy igen hideg, téli színházlátogatást követve, osztálytársam szülei jóvoltából haza – jó meleg autóban, de késő éjszaka -érkeztem. Felébreszteni senkit nem akartam, ám a bejárati ajtóban felejtett kulcs kaján vigyorral utasította el minden közeledésemet. Mindig hűvös szobám megszorult ablakát kifeszítendő, szerszámra volt szükségem, így lázas keresgélésbe kezdtem. A mosókonyha, ahogy mindig, akkor is nyitva volt. A lustán bandukoló, kerek hold fényénél tisztán látszottak a helyiségben felhalmozott asztalterítő-hegyek.

Már nem érdekelt a szerszám, melynek felkutatása okán oda beléptem! Már nem számított a sokszor ronggyá csépelt intelem, mely szerint a pokolba vezető út, jó szándékkal van kikövezve! Már csak egy gondolat számított: a meglepetés erejével hatni, s hogy a reggeli mosáshoz kellemes meleg legyen! A parányi helyiség igen apróra sikeredett ablaka alatt fázósan húzta meg magát egy öreg sparhelt, s körülötte az összevágott fahasábok katonás rendben szenderegtek. Apámtól gyakran ellesett, gyors mozdulatokkal, a tűztérben apró hidat építettem, alá kellő mennyiségű papírt raktam, majd a sütőben szárított gyújtósból kis kupacot készítettem. A hamarjában felvillanó fényekre, a melegre, ahogy önmagamra is, átkozottul büszke voltam!

A tűzhely tetejére még néhány nedvesnek tűnő hasábot csúsztattam, remélve, hogy hamarabb száradnak, majd a zár nélküli ajtót gondosan a helyére illesztve újból feszítő eszköz után néztem. Megfáradt, öreg ablakom némi noszogatást követve jajgatott picit, azután kezes báránnyá lett! Íróasztalom tartalma fintorogva fejezte ki felháborodását a nem kívánt akció miatt, de mert nem tehetett mást, a rajta történő áthaladást csendesen tűrte. Nem tudom mennyit aludtam! Valamikor hajnal felé rohanó lábak zajára, rémült kiáltozásra, kapkodva rángatott ajtók kilincsének fájdalmas vinnyogására, s a ház minden csapjából kizúduló víz hangos csobogására ébredtem. Az udvarra nyíló ajtóig mezítláb rohantam, ahol a látványtól tátva maradt a szám.

A mosókonyha gerendái alól tömény fekete füst, tetejéről méter magas lángok törtek elő, s a szomszédokból összeverődött önjelölt tűzoltó sereget, gonosz módon fojtogatta az égett kátrány szaga. Apám, nem törődve hiányos ruházatával, némi együttműködés reményében, kalapáccsal ütögette a régen befagyott udvari csapot, ám az, konok némaságát megcsillantva, inkább mélyen hallgatott. Anyám mindkét húgom reszkető kezeit szorosan nyaka köré fonta, felemelte fejét, s fohászát gondosan fogalmazva, az égieknek szónokolt. A reggelig tartó küzdelem végül győzelemmel zárult.

Kialvatlan, szomorú szemekkel néztük a mosókonyha szánalmas torzóját, s tudtuk, többé semmi sem lesz olyan, amilyen régen volt. A bennégett terítőket kifizetni nem kellett ugyan, de anyámat elbocsátották, s azt a kis pénzt, melyből addig tollat, ceruzát vett nekünk, s melyből azon az estén éppen színházba mehettem, többé semmi sem pótolta. Azt mondják, az igazság olyan, mint a szerelem!

Van, akit megöl, van, akit magasba emel, van, akit gyógyít, s van, akit felemészt a benne rejlő gyötrelem. Az én igazságom épp ilyen! Soha, senkivel sem osztottam meg a tűz okát. Soha, senki sem kérdezett felőle, s én igyekeztem mélyen elhallgatni azt. Hosszú évekig próbáltam győzködni magam, hogy én csak jót akartam, ám kellő oltalom helyett, rendre porrá zúzta lelkemet a sokat hallott intelem. Dundó, ahogy lányom nevezte nagymamáját, egy szép nyári reggelen épp a tűzesetről mesélt. Apám csendesen figyelt, s mikor anyám azt ecsetelte, hogy a papa biztosan rajta felejtett valamit a tűzhelyen, csendben kisétált a helyiségből.

Jóllehet, mindig is tudta az igazságot, hiszen a kályhában nem csak tüzet nem rakott, de az utolsó takarítás óta az napok óta tiszta volt, ám félve attól, hogy mindez még nagyobb fájdalmat okoz, inkább bölcsen hallgatott. Ahogy a gyermekévekét, úgy a fiatalság rögös útjait is végiggyalogoltam, s a tűzesethez tartozó igazság lassan elsüllyedt a hétköznapok szürke tengerében. Dundó végleg itt hagyott bennünket egy júniusi reggelen, apám pedig néhány évvel később követte őt, egy júliusi szép napon. Néha, amikor nagyon egyedül vagyok, kimegyek a temetőbe, hogy közös sírjuk előtt végre szégyenérzettől mentesen mondhassam ki azt az igazságot, amire életükben valahogy soha nem adódott megfelelő alkalom.

 

„Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.”

 

 

Adorján Gyula

 

Hozzászólások

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..